Címkék

, , ,

 

vörösbegy

Szalma Ferenc fotója: vörösbegy

A Teremtő az alkotás nagy munkájával foglalkozott. Már megteremtette az égi és földi birodalmat, nevet adott az állatoknak és növényeknek.

Történ egy nap, amikor a jó Isten a paradicsomban a madarak tollát ékesítette, a festékes tégelyből egyszerre kifogyott a festék és bizony a szegény tengelice szürke maradt volna, ha a Teremtő nem törli bele az összes ecseteket a tollazatába.

Ugyanezen a napon a szamárnak – büntetésül, mert nem tudta megjegyezni a nevét – hosszú fülei nőttek. Alig tett ugyanis egy-két lépést a paradicsom rétjén, már elfelejtette a nevét és háromszor is visszatért megkérdezni. Végre is az Isten türelme vesztetten húzta meg a fülét: Szamár vagy, szamár, szamár! – , s ezt mondva oly erővel húzta meg a füleit, hogy egyszeriben megnyúltak.

Ugyanezen a napon a méhre is lesújtott Isten büntetése, mert ez a kapzsi kis állat születésétől kezdve mézet gyűjtött és mérges fulánkjával megsebzett mindenkit, aki hozzá közeledett, hogy megízlelje a virágok lelkéből készült aranyszínű nektárt. Az Istent haragra lobbantotta a fukarság, magához rendelte a méhet és így szólt hozzá:

– Én módot adtam neked, hogy kiszívjad a virágok nedvét és a legédesebb és a legillatosabb italt készítsd belőle, de nem hatalmaztalak fel kegyetlenségre, jusson eszedbe, hogy annyiszor fogsz meghalni, ahányszor megtagadod másoktól a méz élvezetét!

Ezután egyszerre kedve támadt, hogy egy szürke kis madarat teremtsen.

– Jusson eszedbe, hogy a te neved Vörösbegy!- mondta Mi Urunk.

És miután kész lett a munkával kinyitotta a kezét és a madár elrepült. A kis szürke madár szelte a levegőt, leszállt és megtekintette a földet, majd kedve jött, hogy megnézze magát egy hegyi patak kristály tükrében. Ekkor látta, hogy ő egészen szürke. Ide-oda forgott, nézegette magát a hullámokban, anélkül, hogy csak egy piros tollat is felfedezett volna a testén.

Szárnycsattogtatva repült vissza a paradicsomba. A Mindenható most is ott ült és kezei közül pillangók szálltak fel, libegve táncoltak körülötte, galambok turbékoltak a vállán, és körülötte rózsák, liliomok, margitvirágok nyíltak mindenütt. A kis madárnak az izgalomtól remegett a szíve. Körbeforgott, lassan, óvatosan közeledett és egyszerre csak az Isten kezére szállott.

– Mit akarsz? – kérdezte Mi Urunk.

– Uram, mondd meg nekem, miért neveztél engem vörösbegynek, mikor én a csőrömtől le egészen a farkamig szürke vagyok és még egy piros tollam sincsen?

Körülötte diadalmas bíbor szín csillant meg a fácán aranyos testén, a papagáj nyakán, a kakas pompás taraján, a pillangók szárnyán, a halak pikkelyén és a rózsák buja bársonyán. Arra gondolt, hogy egy parányi csöpp ebből a dús bíborból megszépíthetné az ő szürkeségét, és egy csepp elég volna ahhoz, hogy igazolja a nevét.

– Miért hívnak engem vörösbegynek? – kérdezte megint.

Bizonyosra vette, hogy az Isten fel fog majd kiáltani: – Oh! kis barátom, most látom csak, hogy elfeledtem befesteni a szárnyaidat. Várj csak egy percig!

De Mi Urunk csak mosolygott és nyugodtan szólt:

– Én vörösbegynek neveztelek el és ezután is így foglak hívni. A vörös tollakat magadnak kell kiérdemelned.

A Mindenható felemelte a kezét és a madár megint elrepült. Mialatt elszállott a paradicsomból egyre azon töprengett, hogyan tudna ő, kicsi madár olyan szép rubintos tollakra szert tenni. Esazébe jutott, hogy egy vörös rózsabokorban fog majd fészket rakni. Azt remélte, hogy egy hulló rózsaszirom rátapad a torkára és meleg vörös színre festi a szerény szürke tollakat.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Sok-sok év múlt el ezután a derűs nap után. Az állatok és az emberek elhagyták a paradicsomot, és megsokasodtak a föld kerekségén. Az emberek lassanként megtanulták a földet művelni, és a tengeren hajózni, ruhákat és ékszereket csináltak maguknak, igen, megtanulták az építkezést és nagyszerű templomokat és városokat emeltek, mint Thebae, Róma és Jeruzsálem.

Eljött azután az a nap, amelyre mindig emlékezni fognak  a világ történetében és ennek a napnak a reggelén, Jeruzsálem falai előtti kis dombon, egy kis vörösbegy énekelt fiainak, a rózsabokorra rakott fészekben, amelyben az ősük is fészkelt valamikor.

Vörösbegy elmesélte kicsinyeinek a teremtés csodálatos napját, hogyan kaptak nevet az állatok, amint azt minden Vörösbegy el szokta mesélni fiainak, kezdve az elsőtől, aki hallotta az Úr szavát és amely a kezéből röppent ki a nagy világba.
– És lám azóta – mondta szomorúan, -sok-sok év telt el és sok rózsabimbó nyílt ki és sok madárfiók kelt ki a tojásokból a teremtés óta, talán meg se lehet számolni…
A kis madárfiókák kitátogatták széles torkukat és megkérdezték, hogy az ő szüleik sohasem próbálták meg, hogy valami nagy dolgot vigyenek véghez, hogy ily módon érdemeljék ki a vörös tollakat.
– Elkövettünk mi mindent, amit csak lehetett,- mondta a kis madárka, – de semmi sem használt…
….
A madárfiókák azonban bátran csipogták, hogy ők mégis meg fogják próbálni, hogy méltók lehessenek őseikhez, de az anyamadár szomorúan felelte, hogy minden hiába. Ugyan mit remélhetnek ők, mikor már annyi kiváló előd nem tudta elérni ezt a célt? Mit tudhatnának mást csinálni, mint szeretni, énekelni és harcolni? Mit tudnának…

A vörösbegy hirtelen félbeszakította énekét. Jeruzsálem egyik kapuján nagy tömeg tódult ki a domb felé törtetve. Büszke tartású lovakon délceg lovasok, fegyveres katonák, hóhérok kalapáccsal és szegekkel ellátva, kereskedők, papok, méltósággal lépkedő bírák és zokogó asszonyok, óriási üvöltő embertömeg. A vörösbegy a fészek széléről szemlélte ezt a látványt. Borzongó félelem fogta el, hogy meg ne találják ölni a kicsinyeit.

– Vigyázzatok, legyetek résen, simuljatok szorosan egymáshoz és ne lármázzatok. Egy ló közeledik felénk…most meg egy katona. Istenem, a tömeg egyenesen a mi nádasunknak ront!

A vörösbegy visszahúzódott a fészekbe és szárnyait védőleg terjesztette fiókái fölé.

– Óh, milyen rettenetes – kiáltotta – három gonosztevőt fognak keresztre feszíteni!

A kalapácsütések zajába, fájdalomkiáltások és vad süvöltés vegyült. A vörösbegy tágra nyílt szemmel figyelte a borzalmas jelenetet. Nem tudta a tekintetét levenni a három szerencsétlenről.

– Milyen kegyetlenek az emberek – nyögte a madár. – Nem elégedtek meg, hogy keresztre feszítették őket, az egyiknek még töviskoszorút is tettek a fejére. A kiálló tövisek véresre sebzik a homlokát. Milyen szép szelíd tekintete van.

Mélységes szánalom fogta el a kis madarat.

– Óh, miért nem lehetek én erős sas, a karmaimmal kitépném a szegeket a kezéből és elkergetném az üldözőket.

Nyugtalanul mozgott fészkében.

– Ha kicsi is vagyok és gyönge, mégis szeretnék segíteni..

Hirtelen kirepült a rózsabokorból és elindult a kereszt irányába. Félénk, gyámoltalan kis madár volt, sohasem merészkedett az emberek közelébe, és most is előbb nagy íveket rajzolt a levegőben. Aztán egyre bátrabb lett, vigyázva közeledett a kereszthez és a csőrével kihúzott egy tövist a szenvedő ember homlokából. Ebben a percben egy vércsepp hullott alá a madár begyére, mind nagyobb lett, amíg végre egészen megfestette a torkát. A keresztre feszített ember felnyitotta ajkait és halkan suttogta:

– Könyörületességed elnyerte azt, ami után elődeid a teremtés napja óta hiába törekedtek.

Amikor visszatért a fészekbe, a kicsinyek egyszerre azt kiáltották- Vörös a melled, a melltollaid vörösebbek a rózsánál!

– Óh, ez csak vércsepp, annak a szerencsétlen embernek a homlokáról. Eltűnik az, mihelyt megfürdöm a patakban, vagy valamelyik tiszta forrásban.

De akármennyit fürdött is a madárka, a vörös folt nem tűnt el a melléről és amikor a kicsinyei felnőttek, azoknak is vörös folt díszlett a begyükön, mint ahogy a mai napig is úgy van ez minden Vörösbegynek a mellén.

Selma Lagerlöf: A vörösbegy (Krisztus legendák)

Reklámok