Címkék

,

P1060374

 

“Karácsony napja volt, valamennyien a templomba mentek, csak nagyanyó és én maradtunk odahaza. Azt hiszem, az egész házban egyedül voltunk. Mi azért nem mehettünk a többiekkel, mert egyikünk nagyon fiatal volt, a másikunk pedig már nagyon öreg. É mi mind a ketten olyan szomorúak voltunk, hogy nem mehettünk el a hajnali misére, és nem gyönyörködhettünk a sok – sok égő gyertyában.

Amint így egyedül üldögéltünk, elkezdett nagyanya mesélni.

– Volt egyszer egy ember, – mondta – aki kiment a sötét éjszakába, hogy tüzet kölcsönözzön. Házról- házra járt és mindenhová bekopogott  „Jó emberek, segítsetek rajtam!” – mondta. – „A feleségemnek gyermeke született és tüzet akarok gyújtani, hogy felmelegítsem őt meg a kisdedet”.

De késő éjszaka volt és mindenki  mélyen aludt. Senki nem válaszolt.

Az ember tehát csak ment mendegélt. Végre észrevette, hogy nagy messze  valami tűz világol. Abban az irányban vándorolt tovább és meglátta, hogy a tűz  kint a szabadban lobog. Fehér juhnyáj pihent és aludt a tűz körül és egy öreg pásztor üldögélt ottan és őrizte a nyájat.

Mikor az ember, aki  tüzet keresett, odaért a juhokhoz, meglátta, hogy három hatalmas komondor fekszik a pásztor lábánál. Mind a három  felébredt, mikor arrafelé tartott, kitátották széles szájukat, mintha ugatni akarnának, de egy hang sem hallatszott. Az ember látta, hogy a szőrük felborzolódik a hátukon, látta, hogy éles foguk fehéren villogott a tűzfényben és hogy nekirontanak. Érezte, hogy az egyik a lába felé harap, a másik meg a keze felé, a harmadik, pedig a torka felé. De az állkapocs és fogak, amelyekkel a kutyák harapni akartak, nem engedelmeskedtek és az embernek semmi baja nem történt.

Most az ember tovább akart menni, hogy megkapja, amire szüksége van. De a juhok oly szorosan feküdtek egymás mellett, hogy nem tudott köztük utat találni. Ekkor egyszerűen fellépett az állatok hátára és úgy ment a tűz felé. És egy állat sem ébredt fel, de még csak meg sem mozdult.

Idáig jutott el nagyanya a mesélésben, anélkül, hogy megzavartam volna, most azonban igazán félbe kellett szakítanom.- Miért nem mozdultak meg a juhok, nagyanyám? – kérdeztem. – Azt majd meghallod nemsokára, – mondta nagyanya és tovább folytatta a történetet.

Mikor a férfi már közel ért a tűzhöz, a pásztor feltekintett. Öreg, haragos, ember volt, barátságtalan és kemény mindenkivel szemben. Mikor meglátta, hogy az idegen feléje közeledik, felkapta hosszú, hegyes botját, mely mindig a kezében volt, mikor a nyájat őrizte és az idegen felé hajította. A bot sivítva röpült az ember felé, de mielőtt eltalálta volna, elkanyarodott tőle és búgva sivított el mellette, ki a mezőre.

Mikor nagyanya idáig jutott, ismét félbeszakítottam. – Nagyanyám, miért nem akarta a bot eltalálni azt az embert? – Nagyanya azonban nem is törődött a kérdésemmel, hanem tovább folytatta az elbeszélését.

  Most odalépett az ember a pásztorhoz  és így szólt hozzá: „Jó ember, segíts rajtam és adj kölcsön egy kis parazsat. Feleségemnek gyermeke született és nekem tüzet kell raknom, hogy felmelegítsem őt és a kisdedet”

A pásztor legszívesebben nemet mondott volna, de azután a kutyákra gondolt, melyek nem harapták meg az idegent, meg a juhokra, melyek nem ugrottak föl és végül a botjára mely nem akarta eltalálni, és nem merte megtagadni tőle, amit kért.

 – Végy csak, amennyi kell! – mondta az idegennek.

A tűz már éppen kialvóban volt. Nem volt ott már sem darabfa, sem gally, csak nagy halom zsarátnok, az idegennek pedig nem volt sem tűzlapátja, sem serpenyője, amiben a parazsat elvihette volna.

A pásztor jól látta ezt és azért újból bíztatta:- Végy csak, amennyi tetszik! – és már előre örült annak, hogy az idegen úgy sem fog tudni tüzet vinni magával.

  Az ember azonban lehajolt és puszta kezével néhány parazsat kapart elő a hamuból  és  azt a köpenyébe takargatta. És a parázs sem a kezét, nem égette meg, mikor hozzányúlt, sem a köpenyét, amiben úgy vitte, mintha csak alma vagy dió lett volna.

Erre már harmadszorra szakítottam félbe a mesét. – Nagyanyó, miért nem akarta a parázs megégetni annak az embernek a kezét?

– Mindjárt meghallod,- mondta nagyanya és tovább folytatta a történetet.

– Midőn a pásztor, aki gonosz és haragos ember volt, mindezt látta, akkor nagyon elcsodálkozott: – Micsoda éjszaka lehet ez, hogy a kutyák nem harapnak, a juhok nem félnek, a botom nem talál és a tűz nem éget? – Visszahívta az idegent és ezt kérdezte tőle:- Minő éjszaka ez? És hogy van az, hogy mindenek olyan kegyesek hozzád?

Erre az idegen így felelt: – Én nem mondhatom meg Néked, ha magad nem látod! És azzal tovább sietett, hogy minél hamarabb tüzet rakhasson, és felmelegítse a feleségét és a kisdedet.

A pásztor azonban úgy gondolta, hogy nem téveszti el szem elől ezt az embert, míg meg nem tudja, hogy mit is jelentsenek mindezek. Fölszedelőzködött tehát és utána ment, míg el nem jutott oda, ahol az lakott. Ekkor látta a pásztor, hogy az idegennek még kunyhója sincsen, hanem csak egy sziklabarlangban feküdt a felesége és a gyermeke és ott semmi más nem volt a hideg sivár kőfalaknál.

A pásztor úgy gondolta, hogy a szegény, ártatlan csecsemő halálra fázik a barlangban, és bár keményszívű ember volt, mégis ellágyult és segíteni akart a gyermeken. Leoldozta hát válláról a hátizsákját és elővett belőle egy puha fehér báránybőrt, azt odaadta az idegennek és azt mondta neki, hogy takarja be vele az alvó kisdedet.

De alig hogy megmutatta, hogy ő is tud jószívű lenni, a szemei egyszerre megnyíltak és olyant látott, amit eddig nem láthatott, és olyant hallott, amit eddig nem hallhatott.

Látta, hogy ezüstszárnyú kis angyalkák állnak sűrűn körülötte, és mindegyikének hárfa van a kezében és mindegyik hangosan énekelte, hogy ma született nékünk a Megváltó, aki a világot feloldja  bűneiből.

Most aztán megértette, hogy miért volt ma éjszaka minden olyan vidám és hogy miért nem akart rosszat tenni senki sem.

De nem csak a pásztor körül voltak angyalok: hanem angyalokat látott, ahová csak tekintett. Ott ültek bent a barlangban, ott ültek kint a hegyen, és ott lebegtek fenn az égben. Csapatostól jöttek és mentek, de mindannyiszor megálltak és megnézték egy pillanatra a kisdedet.

Oly nagy öröm, vigasság, ének és zene volt a sötét éjszakában, aminőt ő eddig soha nem látott. Úgy megörült, hogy felnyíltak szemei, térdre borult és úgy adott hálát az Istennek.

Midőn idáig jutott el nagyanya, felsóhajtott és így szólt: – És amit ez a pásztor látott, azt mi is megláthatjuk, mert az angyalok minden karácsony éjjel fent lebegnek az égben, csak észre kell vennünk őket.

Majd kezét a fejemre téve, így szólt nagyanyám: – Emlékezz erre vissza, mert ez igaz, mint ahogy én látlak téged és te látsz engem. És nem a gyertyáktól, nem a lámpáktól függ, nem a holdvilágtól, avagy a napfénytől függ, hanem az a legfontosabb, hogy olyan szemünk legyen, amely meglátja az Úr dicsőségét.

Selma Lagerlöf
A szent éjszaka (Krisztus legendák)

Reklámok