Címkék

,

10011288_556967007743989_1860200692_n

Idővirág

“- valójában mi az idő?

– Hisz éppen most fejtetted meg magad – felelt rá Hóra mester.

– Nem úgy gondolom – magyarázta Momo -, hanem, hogy maga az idő mégiscsak valami. Hiszen van. A valóságban mi?

– Szép volna – mondta Hóra mester -, ha ezt is magad válaszolnád meg.

Momo soká töprengett.

– Itt van – mormolta környezetéről megfeledkezve -, annyi bizonyos. De megfogni nem tudjuk. Megtartani se tudjuk. Lehet, hogy olyasmi, mint az illat? De olyasmi is, ami egyre csak elmúlik. Vagyis keletkeznie kell valahol. Talán olyasmi, mint a szél? Nem, nem! Már tudom! Talán valamiféle zene, csak nem halljuk, mivel mindig jelen van. Habár azt hiszem, hallottam olykor, egészen halkan.

– Tudom – bólintott Hóra mester -, ezért hívhattalak ide magamhoz.

– De kell valami másnak is lennie – vélte Momo, még egyre a gondolatán csüggve -, a zene ugyanis nagyon messziről jött, de egészen mélyen énbennem hangzott. Talán az idővel is így van.

Zavartan elhallgatott, majd gyámoltalanul hozzátette:

– Úgy értem, ahogyan a szél támasztja a hullámokat a vízen. Jaj, biztosan bolondság mindez, amit itt beszélek.

– Úgy gondolom, nagyon szépen mondtad – vélte Hóra mester. – Éppen ezért rád bízok egy titkot: innen a Seholsincs-házból, a Soha utcából árad ki minden ember ideje.

Momo áhítattal nézett rá.

– Ó – szólt halkan -, Te magad csinálod?

Hóra mester újra mosolygott.

– Nem, gyermekem, én csupán igazgatom. Az én kötelességem, hogy eljuttassam minden embernek azt az időt, ami neki rendelve van.

– Nem tudnád akkor úgy intézni – kérdezte Momo -, hogy az időtolvajok többé ne lophassák az emberek idejét?

– Nem, azt nem tudom – válaszolt Hóra mester -, mert hogy mit csinálnak az emberek az idejükkel, azt nekik maguknak kell eldönteniük. Maguknak is kell megvédeniük. Én csak eljuttathatom nekik.

Momo körülnézett a teremben, aztán megkérdezte:

– Erre való ez a sok óra? Minden embernek egy, igen?

– Nem, Momo – felelt Hóra mester -, ezek az órák csupán afféle szenvedélyeim. Nagyon is tökéletlen utánzatai annak, amit minden ember a szívében hord. Mert ahogyan van szemetek, hogy a fényt meglássátok, van fületek, hogy a hangot meghalljátok, úgy van szívetek, hogy az időt megérezzétek. S minden idő, amit nem a szívünkkel érzünk meg, elveszett idő, akár a szivárvány színei a vaknak, a madár éneke a süketnek. De van vak meg süket szív is, amely semmit se érez, épp csak ver.

– S ha a szívem egyszer megszűnik verni? – kérdezte Momo.

– Akkor számodra az idő is véget ér, gyermekem – felelt rá Hóra mester. – Úgy is mondhatnók, Te magad vagy, aki visszamégy az időn át, minden napodon, éjszakádon, hónapodon, éveden át. Vándorolsz visszafelé az életeden, amíg el nem jutsz a nagy ezüstkapuhoz, amin valamikor beléptél. S azon újra kilépsz.

– S mi van a másik oldalon?

– Ott vagy, ahonnan a zene jön, amit néha egészen halkan meghallottál. De akkor hozzátartozol, magad is hang vagy benne. – Vizsgálódva nézett Momóra. – De hát ezt most még nem értheted.

– De – mondta halkan Momo -, azt hiszem.

Emlékezett jövetelére a Soha utcán át, amelyben mindent visszafelé élt meg, s megkérdezte:

– Te a halál vagy?

Hóra mester mosolygott, s hallgatott egy darabig, aztán így felelt:

– Ha az emberek tudnák, mi a halál, nem félnének tőle. S ha többé nem félnének tőle, senki nem lophatná el az életidejüket.”

Michael Ende: Momo, avagy furcsa történet az időtolvajokról és a gyermekről, aki visszahozta az embereknek az ellopott időt.

Advertisements