Címkék

, , , , , , , ,

Dienes Valéria levele Babits Mihályhoz…

levél

“KEDVES MIHÁLY,
mikor a leveledet elolvastam, az első akaratom az volt, hogy azonnal válaszolok; mégsem tudtam megtenni, mert éppen egy munkám (mondhatom neked, hogy első munkám) befejezése előtt álltam. Az utolsó lapjait írtam egy nagyon sok erőfeszítéssel készült tanulmányomnak, ami az első öntudatos dolgom, s ami előtt semmit sem lett volna szabad kiírnom. Mikor elgondoltam, hittem, hogy igaz; mikor írtam, majdnem gyönyörködtem benne, hogy igaz; most, mikor befejeztem és tudom, hogy ott van Bergson1 íróasztalán, most úgy érzem, hogy sápadt, szegényes dolog az egész, hogy korán volt megírni, korán volt odaadni, hiába tudom, hogy meg kellett írni és oda kellett adni. Majd ha nyomtatásban lesz, elküldöm neked; hogy nézd meg, mit próbáltam eddig és mit akarok ezután csinálni.

Hanem a leveledre de sok mondanivalóm volna! Jobban értelek, mint hiszed, mert mosolygásról, nevetségesről beszélsz, és te tudod, hogy csak akkor nevetünk, mikor nem értünk eléggé. Ha egyszer eljönnél hozzám egy hosszú, őszinte beszélgetésre, megtudnád, hogy én nagyon rosszul ismerem a nevetést. Nem vagyok szomorú, sohasem vagyok talán egészen szomorú, túlságosan szép hozzá az élet, aminek csak az egyik fele az enyém, a másik egy másiké, aki olyan nekem, mint a világosság. Nem vagyok szomorú, de valami nagy kénytelenséggel tolul belém az élet komolysága. Van egy ártatlan komolyság, az állaté, aki még nem nevet. De van egy másik komolyság, azé, aki már nem nevet, s ez az enyém, amin nem tudok változtatni. Nehéz nekem kinevetni valakit, az igazán kacagnivalóból is a komoly felét érzem. Nem vidám adomány ez, de nem bánom, hogy megvan, mert talán segít látni; úgyis olyan nehéz igazán látni.

Mégis, mégis, téged talán jobban látlak, mint bárki mást. Mért hallgassam el, jólesik megmondanom, hogy amit odasejtek a szavaid mögé, az félelmesen hasonlít az én átélt nagy sírásaimhoz, amiknek nem nagyon régen lett vége. Engem máshol kezdett ki az élet, nem volt egy olyan parancsoló valamim, mint neked a poézis. Engem a science2 precizitása kábított el, de nem volt elég erős megállni a versenyt sok minden egyébbel, szertehúzó vággyal, amik mind egyszerre követelték minden erőmet.

Nem véletlenül tettem én neked azokat a kérdéseket. Nem mintha hinni mertem volna, hogy ismerlek ismeretlenül, oh, sokkal jobban tisztelem én az egészen élő, mindenestül élő lelkeket, semhogy jósolni, kitalálni merjem őket. De ott voltál előttem valami ismeretlenségbe takarva; egy ember, aki még tudta érezni azt a csodálatosan nagy gondolatot, amit annyian ismernek félre, s aminek én a megváltozásomat köszönöm; gondolhattam volna rád ilyenforma kérdések nélkül: hogyan élhet tebenned az a nagy szerelme a gondolkodásnak, ami nélkül nem éljük meg, fel sem ismerjük azt a gondolatot? Lehetett volna-e nem hinnem, hogy tebenned élni kell erőknek, amiket még nem próbáltál meg? mit akarhatsz velük, hova szántad őket? Mert nem férnek bele a költészet legeslegtávolabb országába sem. Most ki merem írni, előbb nem mertem, hátha nem lett volna igaz. És az ilyen várásoknak nagyon szomorú a meghazudtolás.

Most tudom, hogy igazak. Másképp talán, mint én végigjártam, te is jársz egy nehéz utat, ahol túlságos sok szépség hívogat, s nehéz a választás. Adhat-e neked valami bizalmat az, hogy valaki arra járt és választott mégis, majdnem úgy, hogy minden, minden megmaradt, amiről azt hitte, le kell mondania. El tudnád hinni nekem, hogy a te belső életed is megtalálhatja a maga nagy gazdag folyamát, ahol összeömlik a soká egymásnak ártó ezer kívánság, s egymást szépíti, igazabbá, teljesebbé teszi. És ha azt mondanám, hogy talán az a nagy kielégítetlenség, amit érzel, csak azt jelenti, hogy nagyon sok erőre van szükséged, s ha az a mindent egybeszorító nagy erő késik az eredménnyel, ennek csak az az oka, hogy nagyon nehéz a munkája, de nem lehetetlen –, tudnál benne hinni, csak addig, míg átfut rajtunk egy gondolat?

Szeretnék segíteni neked; te fiatalabb vagy, mint én, s ha pár évvel ezelőtt engem úgy kérdezett volna valaki, mint én kérdeztelek téged, nagyon szomorú választ kapott volna. Szeretnék valahogy egy gondolatnyit segíteni néked; nem úgy, mint gyöngéknek segítünk, hanem úgy, amint csak az erőseknek lehet, akik még nem ismerik az erejüket, de maguktól is eljutnának oda, ahova el kell jutniok. Sok mindent tudnék kérdezni tőled, és talán felelnék sok mindenre, amit nem kérdezel. Te poéta vagy, malgrè toi,3 annál jobb, mert különben nem lehetnél oly igazán szépen és mélyen az. De más is vagy, kell hogy más is légy, még valami dolgozik benned, és csak lassan tud előtörni, mert nem olyan spontán eldalolása magunknak, aminek a szépségeit te ismered és meg tudod ismertetni. Erő kell neki, külön neki szánt erő, és te meg fogod adni neki, oh, bizonyos. Te tudod, hogy a legnagyobb írók és költők Platón óta filozófusok, és Bergson után még inkább azoknak kell lenniök.

Nagyon várom a könyvedet,4 küldjed, ne késsél vele, a címem ott van a levél elején. És írj nekem olyan őszintén, mint én írtam neked. Nem tudom, milyen helyet kell elfoglalnunk egymás életében, de nem maradhatunk egymásnak idegenek, mert már most se vagyunk azok.

Küldd el a könyvedet, még egyszer mondom, hogy nagyon várom. Őszinte rokonérzéssel köszönt
VALÉRIA”

Párizs, 1911. április 19

Reklámok